2010. október 30., szombat

November

Itt van újra, sötétben jött,
hideget hozott, zord időt.
Szürke nappalokat, homályos
alkonyt, hozott bús álmot...
Lelkekig ható fájdalmas elmúlást,
árvaságba borult távozást.
Örömtelen hallgatag csendet,
magányosan tovatűnő perceket...

Domboldal temetőkertjében
gyertyákat gyújt félénken.
Halkan suttogva meséli
hová tűntek az emlékei...
Majd ő is lassan távozik,
itt hagyva tovatűnt vágyait.
Nem visz mást magával,
csak a meleg nyár álmait

Gyertyalángok

Hét lakatra zárták a Napot,
álomba merültek a tegnapok.
A falióra sem üti időnket már,
mutatója éjfélen áll.

Titkot suttognak félve,
s a csendben osonó árnyak képe
sötéten lebeg…
Fák leveleiről hideg könny pereg.
Temetőkert vadgesztenye fái alatt,
sírok közt, őszi szél jajong.
Gyertyaláng…
- mint apró lélekláng
mutatja a holtak otthonát.
Most nem megyek oda,
majd tavasszal viszek nekik orgonát.

Fáradt vagyok.
Ólomlábakon cipelem
magamba fojtott bánatom.

Dali negyedik álma – a Megváltó halálával nem ért véget…

Túlpartról üzen a végtelen szeretet,
ne higgy a kísértőnek, nem akar mást,
csupán balga mód igába hajtani
farizeusi vérrel fertőzve kínpadra vinni
álhatatlan lelked.
Haza térsz majd álmaidba, s vétkeid Isten adta
szerelemmel törli, jutalmát nem feledve el.
Fáradt tested keresztúton porba hullhat,
szárnyaló galamb meghallja suttogásod,
múlt árnyaira vasszegekkel feszített
vérző szív tekint le, léleksimogatón arcodra
csókolja sóhaját, miközben könnyeid árkot
festenek bőröd ráncain.
Mond! Mond el akkor imád – hazatértem Uram -
adj egy csepp erőt nekem is ebben a világzengésben,
s ha cipelnem kell, hát cipelem vétkem… Te érted…

De már várnak amottan… látod a csónak készen áll,
indulhatunk a nagy útra…

2010. február 12., péntek

A híd tetején...

Ülök egy híd tetején,
Egy magas híd tetején.
Alattam vad folyó rohan,
Felettem tűzgolyó robban.

Hogyan kerültem ide?
Nem emlékszem.
Csak arra, hogy a kabátom felveszem.
S elindulok.
Egy hosszú úton,
Hideg, téli napon.

Ülök a híd tetején,
A magas híd tetején.
Alattam ezer kísértet,
Felettem pokoli fények.

Hogyan kerültem ide?
Nem emlékszem.
Csak arra, hogy a csizmám felhúzom.
S elindulok.
Azon a hosszú úton.
Egy ködös, őszi napon.

S míg ülök a híd tetején,
Alattam rohannak a napok,
Rohannak belorusz papok,
Rohannak laudanum dalok,
Rohannak helléni bábok,
Rohannak extatikus álmok.

S míg ülök a híd tetején,
Felettem elszállnak az évek,
Elszállnak a szép emlékek,
Elszállnak a logikus érvek,
Elszáll ez a perforált élet.

Ülök a híd tetején…

~~~

/kezemben tükröt tartok
nézd meg benne arcod,
meséld el milyennek látod
eltorzult álomvilágod/

Dali harmadik álma - a vérrózsa szajhája

árny oson kopottan
vérár sodorja messze álmát
hajnali léptek fájdalma szüli magányát
arca ha volt is tegnap ködébe veszett
hajzuhatagban vérrózsa buggyan
esze-veszett mellén csügg a múlt
pőre bájában tarthatatlanul feszül
rút kéjbe andalúz hévvel menekül
szélvész tépetten vak koldus cipeli vágyát
szikéje hasítva élvezte kínjai húrját…


Dali/Vérző rózsák 1930.

Dali második álma - a rózsavér hulláma

Villan a pillanat, rózsavére fakad
alant pengeélen félelem bére ment
szerelmet - vall a lanka messzesége,
puha minta, mint a szirma kékje.
Égbe kiáltó hatalma lázító, csábító,
téphetetlen fékeveszett felhők
felett nő a rőt pír, csírátlan-steril
hullámok szelik a légüres hermetikus
terek közé szorult tébolyult
ég felé gyökerező virágkelyhet...

Dali álma-ha valóra válna…

bálna várna vacsorára de közte közbe
omlós siralom falak közé bukik a nap
kimerevített fosszíliák száradnak lent-fent
fokozottan előretolt helyőrségben
harsan a kürt-szava-szalad cipel űrt
küretként kezelt félre dobott rózsabimbó
szétforgácsolt halott lelkét
anyatigris ordítja kígyó-mérgét szét
szertefoszlott bomlott elme
test a testbe mélyen egészen
álompárzás ősi ösztöne rajzik- zajlik
már nem fázik csupa-szorongástól
lúdbőrzik illatos álma
harsonadörrenő géppisztolysorozat
lőrésen átlóban átlő… a Nő illata
orrfacsaró oszló hulla marcona szája
tátva kitárva - mérce belefér - e a fény…


2010. február 6., szombat

Szeretlek

Szeretlek, mint a tavaszi réten röppenő madár a napot,
Szeretlek, mint a sötétkék égen szikrázó csillagot,
Szeretlek, mint tavaszi záporokat a friss vetés,
Szeretlek, mint szellőt forró nyári napsütés.

A szerelem oly szép...
S a bennem kigyúlt fények szikrázva vibrálnak,
Nem tépik már vad viharok a dúslombú fákat,
Nincsenek már csillagtalan éjjelek sem fellegek,
Elvonultak az üvöltő vad szelek, elmúltak a félelmek...
...szeretlek.

A korareggelek csendjében nézem, ahogyan alszol,
Föléd hajolva homlokodra csókolom álmaim,
Gyengéd simogatásod érinti vágyaim, s a félhomályban
Nincs szebb kép, mit festő ecsetjével festhet,
Ahogyan átölelsz, s rám mosolyog lelked. Érzem...
...szeretlek.


Ligeti Miklós/Szerelem 1901.

Erotikus álmok

ecsetemmel vásznamra
álmodom vágyaim
felviszem rá erotikus
mindent betöltő csókjaim
lágyan ívelt vonalát
testemnek fénylő izzadtan
átcikázó remegését
indáival körülfonó suttogó
leheleted
nedvek tengerében
kezeid lágy érintését
magamba fogadtalak feloldódtál
bennem...s én csak festettem
egyre csak festettem...

zilált ágyamban
gyűrt lepedők közt
főnix pár született ujjá
szikrák pattogtak
körülöttünk...és mi csak
szeretkeztünk egyre
csak szeretkeztünk...
kételyek hulltak porba
álmainkat festettük vászonra
festettük újra és újra

2005. 01. 11.

Szerelmes-szonett

Rekviem

Végső perceid nekem adtad,
mégis kezeimet tördelem kétségek közt.
Arcon csapott az ördög, s most vonyítok,
mert hiányod gúzsba köti égett kínomat.
pulzusod lassult, már nem üti élt időd.
Fülemben ott dobol a halál, elűzettünk
világunk végire, ahol az utolsó szikra
pattan a semmibe, s ahol a pillanat óriássá nő,
túl az égig érő fák csúcsán, oda támasztva
szent lajtorján. Mégy fel, lassan agonizálva,
szád sem nyitod már búcsúzásra...

- Kérlek, várj!

Hadd nekem, hogy állhatatos hitvesedként
elkísérjelek, s legalább utoljára
sirathassam, azt a percet, azt az órát,
amikor itt hagytad végleg lángtestedet.

http://7torony.hu/pictures/16267.jpg

2010. január 16., szombat

Nem akarom!

éjjeli menedékemben lapulva
két tenyerem közé fogom
a törött vakablak résén
beszűrődő hold sugarát

arcomhoz emelve nézem
benne táncoló álmaitok
mint vonul keresztül sok
apró gond ráncos homlok
csüggedt szem néz rám
csendes kéréssel áldjam meg
vétkeit öntsem a lefolyóba
tiszta vízben fürdessem
kosztól ragacsos testét
tévútra tévedt menthetetlen
évezredek vétkét nem tudom
nem akarom tisztára mosni
kevés vagyok nagyon kevés
a szeretetre - éhesen
vétkezek s nem akarom már nem
a hold fényét tovább vinni
fogjátok s ítéljetek ti

minden kilométert kínkeservbe
csomagolva cipeltem
halmokba raktam keresztutakon
tetejére állva lekiabáltam
hogy halhassa mindenki
oly szép volt az élet
de belepte a penész
kirágta belsejét a sok féreg
már nem akarok lekiabálni! …

A világ peremén…

---
Száraz avar közt keresem a lehullott
szavak értelmét. Fénykoporsóba zárt szellemem
opálosan ragyog, méregcsillámok szikrát lobbantanak,
lidérclángok kék nyelvei gonoszul kúsznak felém.
---
Elmém reszket a sötétben, nyakam köré tekeredő
félelemindák fojtanak, lehúz a mocsár.
Időpermet oldja fel sejtjeim, miközben szétoszlok
a harmattal a nap kelő fényében.
---
Mélyben ópium füstje hullámzik, nem nyugtat mámora,
harmadnapra lehajtott fejjel, térdre rogyva imádkozom.
Halott vagyok. Vagy csak álmodom. Sodor, sodor
a vihar elszáradt leveleket.
---
Tereket ugrok keresztül, kivetülő alakom villanása
ott marad a falon. Elégett mivoltom foltokban hagyom.
Ördögszekeret kerget a szél, van még remény.
Bolygóvá válhatok csillagok közt… a világ peremén.
---

Ajándék

Felhők közé eresztett szárnyak surrogása,
Vad álmokból kikelt madarak vijjogása,
Viszi a szél… viszi a szél… messzire.

Éjjelek csendje sistereg
Halkan kúszik a sötétbe
Tekereg áspis sereg
Egeken néma csillagok
Robbannak szerte
Elfolyik az élet ereje telje
Vége.

Horpadt bádog koporsók
Végtelen sorakoznak
Nem hoznak több halottat
Sivatagig ér a karaván
Halovány derengésben
Tétova tevecsorda
A homokóra lepereg
Az eső elered
Késő.

Koldus kéreget utcasarok sarkán
Tarkán kurva méreget
Csak ténfereg
Vallássá válik a magány
Siratófal imára vár
Maradvány torz testbe zárva
Várja jön e vére, hulló álma
Foszlott magánya.

Csepp cseppen
Elered. Esik.
Negyven napig
Talán tovább, ha
Hajóval megyünk tovább
Egyre.
Fel a hegyre
Meredek szirtek
Tetejébe
Vadgalamb mutat utat
Csókkal szelídített tudat
Áment mondani könnyű
Ám a világ szörnyű.

Istent játszani ne akarj Ember!
Ez nem a Te játékod
Ez a Te ajándékod!

Tücsökzene

Üvegkoporsóba zárt magány
vergődik lihegve.
Agyagból gyúrt társtalan éj
mélyén zselészív dobog…
Legszebb álom vál’ valóra
nyáresti szélben, ében fekete
égen, csillagáradatban, tücsökzene
muzsikál hozzá kis éji zenét.
Meteorok száguldanak,
halált álmodva, s mikor elérik
a mennyeket, dalolnak hálaéneket,
s millió atomra robbanva megsemmisülnek...

Szívem homokóra, sem rugója,
sem mutatója,
csupán apró kövek.
Némán ketyegnek halomba,
s a lomha idő felfalja az éveket…

Halkan susog a gesztenyefa lombja.
- Hallod a rigót? Álmában is füttyög
párjához búvik, óvja.

A homályos reggelek borzongásába
tejfehér köd hulláma gomolyogva kúszik...

Related Posts with Thumbnails