Tücsökzene

Üvegkoporsóba zárt magány
vergődik lihegve.
Agyagból gyúrt társtalan éj
mélyén zselészív dobog…
Legszebb álom vál’ valóra
nyáresti szélben, ében fekete
égen, csillagáradatban, tücsökzene
muzsikál hozzá kis éji zenét.
Meteorok száguldanak,
halált álmodva, s mikor elérik
a mennyeket, dalolnak hálaéneket,
s millió atomra robbanva megsemmisülnek...

Szívem homokóra, sem rugója,
sem mutatója,
csupán apró kövek.
Némán ketyegnek halomba,
s a lomha idő felfalja az éveket…

Halkan susog a gesztenyefa lombja.
- Hallod a rigót? Álmában is füttyög
párjához búvik, óvja.

A homályos reggelek borzongásába
tejfehér köd hulláma gomolyogva kúszik...