November

Itt van újra, sötétben jött,
hideget hozott, zord időt.
Szürke nappalokat, homályos
alkonyt, hozott bús álmot...
Lelkekig ható fájdalmas elmúlást,
árvaságba borult távozást.
Örömtelen hallgatag csendet,
magányosan tovatűnő perceket...

Domboldal temetőkertjében
gyertyákat gyújt félénken.
Halkan suttogva meséli
hová tűntek az emlékei...
Majd ő is lassan távozik,
itt hagyva tovatűnt vágyait.
Nem visz mást magával,
csak a meleg nyár álmait

Gyertyalángok

Hét lakatra zárták a Napot,
álomba merültek a tegnapok.
A falióra sem üti időnket már,
mutatója éjfélen áll.

Titkot suttognak félve,
s a csendben osonó árnyak képe
sötéten lebeg…
Fák leveleiről hideg könny pereg.
Temetőkert vadgesztenye fái alatt,
sírok közt, őszi szél jajong.
Gyertyaláng…
- mint apró lélekláng
mutatja a holtak otthonát.
Most nem megyek oda,
majd tavasszal viszek nekik orgonát.

Fáradt vagyok.
Ólomlábakon cipelem
magamba fojtott bánatom.

Dali negyedik álma – a Megváltó halálával nem ért véget…

Túlpartról üzen a végtelen szeretet,
ne higgy a kísértőnek, nem akar mást,
csupán balga mód igába hajtani
farizeusi vérrel fertőzve kínpadra vinni
álhatatlan lelked.
Haza térsz majd álmaidba, s vétkeid Isten adta
szerelemmel törli, jutalmát nem feledve el.
Fáradt tested keresztúton porba hullhat,
szárnyaló galamb meghallja suttogásod,
múlt árnyaira vasszegekkel feszített
vérző szív tekint le, léleksimogatón arcodra
csókolja sóhaját, miközben könnyeid árkot
festenek bőröd ráncain.
Mond! Mond el akkor imád – hazatértem Uram -
adj egy csepp erőt nekem is ebben a világzengésben,
s ha cipelnem kell, hát cipelem vétkem… Te érted…

De már várnak amottan… látod a csónak készen áll,
indulhatunk a nagy útra…